Kuckó király (Móra Ferenc)

Sokszor hallottam édesapámtól ezt a történetet, amit most el akarok
beszélni. Aratás idején, szép holdvilágos éjszakákon kint a szérűn
egyéb se járta, csak a Kuckó király története. Hosszú téli estéken,
mikor bömbölve szaggatta a szél a házunk nádtetejét, nem kellett nekem
egyéb mese, csak a Kuckó király. Meg is tanultam, s most úgy adom,
ahogy vettem. Se hozzá nem teszek, se el nem veszek belőle.

Bizony a szabadságharc idején még olyan kis legényke voltam én, hogy a
Mitetszik boltos mindig a zsebébe akart dugni, mikor átszaladtam hozzá
árpacukorért. Hanem azért akármilyen kicsi voltam, mégis csak voltam
ám én a Kossuth Lajos katonája, úgy nézzetek rám! Nem is afféle
hányt-vetett közember, hanem igazi aranycsillagos generális. Édesapám
szűcsmester volt, ő szabta az aranycsillagot piros irhából.

Aki csak épkézláb ember volt a falumban, az mind elment honvédnak.
Csak mink maradtunk otthon, apró gyerekek. Minket nem vittek el,
akárhogy rimánkodtunk. Azt mondták, nem gyerekjáték a háború, s
nem medvecukrot osztogatnak a csatatéren.

Hanem azért tudtunk mink magunkon segíteni. Összeálltam két-három
jó pajtásommal, s nyakunkba vettük a falut. Bezörgettünk minden ház
kapuján, ahol magunkformájú gyerek lakott.

- Talpra, legény! Kossuth Lajos azt izente, elfogyott a regimentje!
Ki a gyepre, aki igaz magyar!

Mire a falu végére értünk, akkorára úgy megszaporodtunk, hogy kitelt
volna belőlünk egy század. Én megtettem magamat generálisnak, s hadi
rendbe állítottam a sereget. Öröm volt nézni a sok lelkes katonát,
csak az a kár, hogy ellenséget sehol se találtunk. Éppen ezen
búslakodtam, mikor egyszerre csak elejbem ugrik az egyik kapitányom.

- Generális úrnak alássan jelentem, Kasza Palkó még hiányzik a
seregből.

Nosza, mindjárt rápattantam a nádparipámra, s harmadmagammal
elvágtattam Kasza Palkóékhoz. Alacsony kis házacska volt az övéké,
mégse ütöttem a fejemet az ajtóragasztékba, pedig le se szálltam a
lóról. Szegény gyapjúnyírogató asszony volt a Palkó édesanyja, most
is ott szorgoskodott a küszöbön. Ijedten tette le a gyapjúnyíró ollót,
ahogy becsörtettünk nagy kényesen.

- Mit akartok, gyerekeim?

- Katonának való embert keresünk, nénémasszony, Kasza Palkó nevezetű
legényt.

Kasza Palkó ott hevert a kemence mögött a kuckóban, egy rossz subában.
Egy nagy ócska könyvbe volt beletemetkezve, megrettenve ütötte föl
belőle buksi fejét, ahogy meglátott bennünket.

- Gyere, Palkó, katonának! Kint táborozik a sereg a falu végin, csak
éppen te hiányzol még.

- Nem szeretem én az ilyen játékot - mondta Palkó kedvetlenül.

- De nem játék az, hékás! Pokolra kergetjük a németet.

Egyéb se kellett Palkónak. Befordult a falnak, behúzta fejét a subába,
úgy dörmögött ki belőle:

- Jaj, dehogy megyek én oda! Gyönge vagyok én katonának. Jobban
szeretem én itt a kuckóban olvasgatni a Toldi Miklós történetét.

Nagyon mehetnékje volt már a paripámnak, csak úgy futtában kiáltottam
oda Palkónak:

- Szép álmokat, Kuckó király! Jobb is, ha itthon maradsz a kuckóban,
legalább nem csúfítod a seregemet.

Világéletében mindig vézna gyerek volt ez a Kasza Palkó. Esze-lelke
mindig a könyvön járt, semmi pajkosságunkban soha részt nem vett.
Hanem most ugyan nem sokat búsultunk utána. Tudtunk mink hadakozni
nála nélkül is. Fakardjainkkal úgy helybenhagytuk a fűzfabokrokat,
ahogy némelyik tán még azóta se hajtott ki. A homokos partban pedig
úgy megriasztottuk az ürgéket, hogy még tán ma is szaladnak. Nincs
az a német, amelyik olyan sebesen el tudná hordani az irháját.

Abban az esztendőben nem esett jól semmi más játék, csak a katonásdi,
hanem abba bele nem untunk soha. Egyszer, ahogy fáradtan ballagtunk
hazafelé a nagy csata után, szemben találtuk a Kuckó királyt. Egy zsák
korpát cipelt hazafelé a szárazmalomból, egész belegörnyedt a vézna
teste. Megriadt az istenadta, ahogy meglátott bennünket, de már nem
menekülhetett előlünk sehova. Rávetettük magunkat, mint a vércsék
a galambfiókára. Örültünk neki, hogy valahára igazi ellenségre
találtunk.

- Megállj, Kuckó király! Tanuld meg, mi az a honvédvitézség!

Szegény fiú ledobta a válláról a zsákot, és szomorúan meresztette
ránk a nagy kék szemét. Sohase arattunk ennél könnyebb diadalt. Meg
se mozdult a jámbor, míg csak hátba nem puffogtattuk valamennyien.
Mikor aztán kiadtuk a mérgünket, akkor megtörülgette könnyes szemét a
dolmánykája ujjával, vállára kapta a zsákot, s csak a kapujokból mert
visszaszólni:

- Várjatok csak, majd megfizetek én még ezért nektek!

Hanem bizony szegény Kuckó király nagyon sokáig az utcára se mert
kilépni. Mikor megint közénk vegyült, régen vége volt már akkor a
honvéddicsőségnek. Német lett az úr az országban, bujdosott előle
a szegény honvéd, ki merre látott.

A mi falunkba is vetődött egy bujdosó honvédtiszt. Ide ugyan jó
helyre jött. Erről a nádrengeteg közé bújt kis faluról nem sokat
tudott a világ. Mintha csak eltemették volna, aki miközénk jött
lakni.

Éppen ezért választotta ezt a helyet a mi tiszt urunk. Halálra kereste
az ellenség - de nálunk keresni ugyan kinek jutott volna eszébe?
Különösen, hogy a fényes tiszti ruháját felcserélte szegényemberes
gúnyával, s beállt halászlegénynek Galambos Imre halászmester uramhoz.
Nem is tudta a hálót nála jobban megfeszíteni senki a halászlegények
közt. De mesét se hallottunk még soha olyan szépet, mint amilyeneket ő
mondott, ha esténként körülvettük a Galambos-portán. Hol sírtunk, hol
ragyogott a szemünk, ahogy a honvédek csatáiról beszélt, de senkinek a
szeme nem ragyogott úgy, mint a Kuckó királyé.

Egy csúnya téli napon nagyon kemény munkájuk volt a halászoknak. Léket
vágtak a Tisza jegén, hogy halászni lehessen a szabad vízben. Alig
győztük hazavárni a tiszt urat a Galambosék házához. Ott ácsorgott
köztünk a Kuckó király is, majd megvette az isten hidege, de azért
váltig a kapuban leselkedett: jön-e már a mi mesemondónk? Jött is,
de most nem volt neki mesélhetnékje.

- Jaj, fiaim, baj van - bukott be a kapun -, ellenség jár a faluban,
megláttak az utcán, a nyomomban vannak!

Alig volt ideje beosonni a kamraajtón, már akkor ott volt az ellenség.
Három tollas csákójú, zord tekintetű német katona. Úgy szétugrottunk
mink, mint mezőn a varjak, ha követ hajítanak közéjük. Futott, aki
bírt, néhányan a sövény tövébe, csak a Kuckó király maradt ott az
udvar közepén. Moccanni se bírt szegény ijedtében.

- Hé, kisfiú - kérdezték tőle a katonák -, nincs ebben a ti falutokban
valami bujdosó honvédtiszt?

- De... de van - nyögte a Kuckó király.

- Hol van, merre van? - kaptak a szón a katonák.

Háromszor is megkérdezték, míg a Kuckó király meg bírt szólalni:

- Túl... túl a Tiszán, a bátkai majorban.

Az egyik katona egy aranypénzt szedett elő a tarsolyából, azt a
markába nyomta a gyereknek.

- Nézd, ez a tied, amiért igazat mondtál. Ha odavezetsz bennünket,
akkor másikat is kapsz. Megveheted rajta a bíró házát.

A Kuckó király szégyenlősen lehajtotta a fejét.

- Várjanak, míg besötétedik. Akkor álmában lephetik meg, akit keresnek.

- Egész okosan beszél ez a gyerek - mondta a katona a társainak.

Aztán egyikük kiállt a kapu elé, őrködni, ketten pedig beszállásolták
magukat a Galambosék tisztaszobájába. Vitték magukkal a Kuckó királyt
is, hogy meg ne ugorjon valahogy. Esze ágában se volt az a szegény
fiúnak. Csak azért leselkedett ki az ablakon, hogy az öreg halászmestert
megszólíthassa:

- Imre bácsi, hol vágtak ma léket a Tiszán?

- Mi közöd hozzá? - morgott mérgesen az öreg halász. - A makkosi
töltés irányában, ha bele akarsz fulladni.

Kuckó király nem szólt többet, lehorgasztotta a fejét, lefogta a
szemét, úgy tett, mintha aludna. Alig bírták fölrázni a katonák.

- Hé, fiú, szedd össze magad! Indulhatunk már, akár harapni lehetne a
sötétséget.

A három katona közrefogta a gyereket, úgy vágtak neki az éjszakának.

Hullott a hó sűrűn, nagy pihékben, majd kiverte a szeme világát az
embereknek. Mikor a Tisza partjára értek, megszólalt a Kuckó király:

- Most már egymás háta mögé álljunk, jó távolast egymástól. Síkos a
jég, ha elcsúszik is valamelyikünk, le ne üsse lábáról a másikat.
Majd én megyek legelöl.

A Tiszán éppen szembefogta a szél a kis csapatot. Olyan gorombán
visszalökte őket, alig bírtak tőle haladni. Néha kiszalajtottak
egy-egy szitkot a katonák a szájukon, egyszer aztán hátrafordult
a Kuckó király:

- Most már bátrabban haladhatunk, mindjárt kint vagyunk a parton.
Rögtön ott leszünk, ahova igyekszünk.

Azzal szép csendesen beleeresztette magát abba a lékbe, amit aznap
vágtak a halászok a Tiszán. A jeges víz még csak nem is loccsant,
a fiú még csak el se sikoltotta magát. A három katona vakon lépett
utána a vak éjszakában.

Odaveszett mind a három. Észre se vették, hová jutottak, mire
összecsapott fejük fölött a víz.

Az aranypénzt ott találták a halászok másnap reggel a lék szélén,
a jégre dobva. Az ellenség pénzét még a halálba se akarta magával
vinni Kuckó király.