Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek országa volt, de nem ám: az az idõ se' katonát, se' polgárt, se' urat, se' parasztot, se' kisembert, se' nagyembert nem engedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon belül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsõségét fenn kellett tartani. Ebben az idõben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember találtatott. Olyan nagy országban, amilyen Magyarország volt, került azért akkor is egy rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerettek ünnepelni.
Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogatta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kellett mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustára takarítottak, fûtötték, fõzték, öltöztették, vetkeztették, mosdatták õket, talán még a falatot is megrágták, mielõtt a lusták szájába kerülne. Így kellett a budavári három lustának a házban élnie csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, meddig bírják azt a rettentõ semmittevést.
Bírta a Mátyás három lustája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meghíztak, mint a malac karácsonyra. Ha megunták a háton fekvést, a hasukra fordultak, ha abból is elegük volt, vissza a hátikra. Olyan lusták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyérõl. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tetõ. A járó-kelõ nép nagyban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik heverõ fickó odaszól a másikhoz, álmosan:
- Úgy látom, koma, ég a ház.
A másik ásított egy nagyot, azután azt mondta:
- Hadd égjen, majd kivitet a király, ha baj lesz.
A harmadik nyöszörögve nyitotta ki a száját:
- Hogy nem restelltek már ennyit beszélni.
Így lett vége a Mátyás három lustájának, még a halálukon is nevettek az emberek.