Így szólt egyszer tyúkocska tyúkanyóhoz. - Jól van, tyukocskám, sütök neked kalácsot – mondta tyúkanyó. – Most menj szépen, és hozzál nekem fát az udvarról, hadd rakjak tüzet, anélkül nem sül meg a kalács. Ment a tyukocska, ment az udvarra fáért. Ahogy az udvarra ért, szembejött vele egy nagy-nagy kandúr. A nagy-nagy kandúr azt mondta a tyukocskának: - Miau,hamm! Én most téged bekaplak, és meg is eszlek! - Ne egyél meg, kandúrmacska, kérlek szépen, ne egyél meg engem! Fát viszek most tyúkanyónak, tyúkanyó kalácsot süt nekem, s ha nem bántasz, kapsz eg ynagy darab cukros kalácsot tőlem! A kandúrmakcsa úgy gondolta, sokkal többet ér egy nagy darab cukros kalács, békén hagyta hát a tyúkocskát. A tyúkocska összeszedte a fát az udvaron, bevitte tyúkanyónak. - Jaj, tyúkanyó, nagy baj van! – mondta. - Mi a baj, tyúkocskám? - Az a baj, hogy az udvaron összetalákoztam a kandúrmacskával, s kandúrmacska – hamm! – be akart kapni, meg akart enni, én meg azt mondtam neki, ne kapjon be, ne egyen meg engem, inkább adok neki a kalácsomból. - Egyet se búsulj, tyúkocskám. – mondta tyúkanyó. – Olyan nagy kalácsot sütök neked, hogy akár három kandúrmacskát is jóllakathatsz vele! Hamarosan megsült a nagy kalács. Tyúkanyó enni hívta tyukocskáját és így bezsélt hozzá: - Egyél, tyúkocskám, egyél jó étvággyal! De el ne feledd, hogy a kandúrmacksának is jár ebből a kalácsból! Megígérted neki! - Tudom – mondta a tyúkocska, s azzal nekilátott enni. Ette, ette a finom cukros kalácsot, addig ette, míg az utolsó morzsát is megette. Csak akkor jutott eszébe a kandúrmacska meg az, hogy ígért neki. - Jaj, tyúkanyó – siránkozott-, mind megettem a kalácsot, egy morzsát sem hagytam belőle, jaj, most mitévő legyek? - Ó, te falánk, ó te szószegő tyúkocska! - Ne haragudj rám, tyúkanyó – siránkozott a tyúkocska. – Ne haragudj rám! A kandúrmacska azóta talán már el is feledkezett a kalácsról meg rólam is! Meg ha nem is feledkezett el a kalácsról meg rólam, nem baj, úgyse tudja hol lakom! Ebben a pillanatban a tyúkanyó is meg tyúkocska is meglátta a kandúrmacskát. Az udvaron át bársonytalpakon sétált a konyha felé. - Jaj, végem van! – csipogta rémültn a tyúkocska. Tyúkanyó meg nem csipogott semmit, hanem a szárnyánál fogva fölkapta tyúkocskát, a konyhába vitte, s vele együtt belebújt a nagy hasú agyagkorsóba. A kandúrmacska csak annyit látott, hgy túkyanyú és tyúkocska a konyhában tűnt el. Nagy mérgésen megállt a küszöbön, s így pörölt: - Hol a kalácsrészem? Ide vele, mert ha nem, mindkettőtöket bekaplak! Aztán belépett a konyhába, de nem látta sem tyúkanyót, sem tyúkocskát. - Pedig ide szaladtak be. – dünnyögött a kandúrmacska. – Elnem mozdulok innen, míg meg nem kapom a kalácsot, vagy be nem kapom azt a két szökevényt! – Azzal a kandúrmacska lefeküdt a küszöbre, és várt. Tyúkanyó meg tyúkocska ott lapult a nagy hasú agyagkorsóban. Tyúkocska egyszer csak suttogni kezdett: - Tyúkanyó, én úgy szeretnék prüsszenteni! - Ne prüsszents, mert meghallja a kandúrmacska, s bekap mindkettőnket! – suttogta tyúkanyó. Tyúkocska egy ideig békén maradt, aztán megint csak rákezdte: - Tyúkanyó, igazán muszáj prüsszentenem! Tyúkanyó türelmét vesztve szólt rá a tyúkocskára: - Bánom is, prüsszents hát, úgyis végünk lesz! Tyúkocska óriásit prüsszentett, de akkorát ám, hogy a nagy hasú agyagkorsó megingott a polcon, aztán elesett a földre, s ezer darabra tört. A küszöbön a kandúrmacska ijedtében fölnyivákolt. - Jaj, dörög az ég! – kiabálta, s eszeveszetten menekült. Tyúkanyó meg tyúkocska kikászálódott a cserepek közül, s látták, hogy a kandúrmacska elszaladt. (Burmai népmese)