| Fazekas Anna: Öreg néne őzikéje
 
 
 Mátraalján, falu szélénlakik az én öreg néném,
 melegszívű, dolgos, derék,
 tőle tudom ezt a mesét.
 Őzgidácska, sete-suta,rátévedt az országútra,
 megbotlott egy kidőlt fába,
 eltörött a gida lába.
 Panaszosan sír szegényke,arra ballag öreg néne.
 Ölbe veszi, megsajnálja,
 hazaviszi kis házába.
 Ápolgatja, dédelgeti,friss szénával megeteti,
 forrásvízzel megitatja,
 mintha volna édesanyja.
 Cili cica, Bodri kutyamellé búvik a zugolyba,
 tanultak ők emberséget,
 nem bántják a kis vendéget.
 Gyorsan gyógyul gida lába,elmehetne az őzbálba,
 vidám táncot ellejthetne,
 de nincs hozzá való kedve.
 Barna szeme bús-szomorúncsüng a távol hegykoszorún.
 Reggel bíbor napsugarak
 játszanak a felhő alatt.
 Esti szellő ködöt kerget,dombok, lankák üzengetnek:
 "Vár a sarjú, gyenge hajtás,
 gyere haza, gida pajtás!"
 Könnybe lábad az őz szeme,hej, nagyon is visszamenne,
 csak az anyja úgy ne várná,
 csak a nénét ne sajnálná!
 Éjjel-nappal visszavágyik,hol selyem fű, puha pázsit,
 tarka mező száz virága
 őztestvérkét hazavárja.
 Ahol mókus ugrabugrál,kopácsol a tarka harkály,
 vígan szól a kakukk hangja,
 bábot cipel szorgos hangya.
 Várja patak, várja szellő,kék ég alján futó felhő,
 harmatgyöngyös harangvirág,
 vadárvácskák, kékek, lilák.
 Öreg néne megsiratja,vissza - dehogy - mégse tartja,
 ki-ki lakjék hazájában,
 őz erdőben, ember házban.
 Kapuig is elkíséri,visszatipeg öreg néni,
 és integet, amíg látja:
 "Élj boldogul, őzgidácska!"
 Lassan lépdel, csendben ballag,kattan ajtó, zörren ablak,
 onnan lesi öreg néne,
 kisgidája visszanéz-e.
 Haszontalan állatkája,egyre jobban szaporázza,
 s olyan gyorsan, mint a villám,
 fenn terem a mohos sziklán.
 De a tetőn, hegygerincenmegfordul, hogy búcsút intsen:
 "Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
 s mint a szél, eliramodik.
 Nyár elröppen, levél sárgul,lepereg a vén bükkfárul,
 hó borul már házra, rétre,
 egyedül él öreg néne.
 Újra kihajt fű, fa, virág,nem felejti a kisgidát,
 fordul a föld egyszer-kétszer,
 zörgetnek a kerítésen.
 Kitekint az ablakrésen:ki kopogtat vajon éjjel?
 Hold ragyogja be a falut,
 kitárja a kicsi kaput.
 Ölelésre lendül karja:kis gidácska meg az anyja
 álldogál ott; beereszti,
 szíve dobban, megismeri:
 őzmama lett a kisgida,az meg ott a gida fia.
 Eltörött a mellső lába,
 elhozta hát a kórházba,
 hogy szemével kérve kérje:gyógyítsa meg öreg néne,
 puha gyolcsba bugyolálja,
 ne szepegjen fiacskája.
 S köd előtte, köd utána,belevész az éjszakába.
 Gida lábát két kezébe
 veszi lágyan öreg néne.
 Meg is gyógyul egykettőre,felbiceg a dombtetőre,
 s mire tölgyről lehull a makk,
 a kicsi bak hazaballag.
 Mátraalji falu széle,kapuban ül öreg néne,
 nincs egyedül, mért is volna?
 Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
 Körülötte gidák, őzek,látogatni el-eljőnek,
 télen-nyáron, évről évre,
 fejük hajtják az ölébe.
 Falu népe is szereti,kedves szóval becézgeti
 öreg nénét, és azóta
 így nevezik: Őzanyóka.
 Piros pipacs, szegfű, zsályavirít háza ablakába,
 nagy köcsögben, kis csuporban
 szivárványszín száz csokor van.
 Egyiket Gál Péter hozta,másikat meg Kovács Julcsa,
 harmadikat Horváth Erzsi,
 úttörő lesz valamennyi.
 Vadvirágnak dal a párja,énekszótól zeng a háza,
 oly vidám a gyereknóta,
 nevet, sír is Őzanyóka.
 Mátraalján, falu szélénlakik az öreg néném,
 melegszívű, dolgos, derék
 mese őrzi aranyszívét.
 Gidára vár sós kenyérke,kalácscipó aprónépre;
 egyszer te is légy vendége,
 itt a vége, fuss el véle!
 
 Szia.
Köszönöm a mesét,kitettem a mesék közé.
(Öreg néne őzikéje)
Virág
 |